Címkék: wc
Fotó: Christine Landis
A WC (Water Closet) angol és részben francia eredetű szavak rövidítése – a vízöblítéssel működő árnyékszékre utal. Az eredete az időszámítás előtti 25. század környékére, a mínoszi kutúra idejére nyúlik vissza. Egyes vélemények szerint Mezopotámiából származik. Az ős-toilet –amelynek néhány kőből faragott példánya fennmaradt- egy megfelelő nyílással elátott ülőhely volt, amelyből a „termést” alul egy vályú gyűjtötte össze és továbbította a csatornába.
Mintegy ezer évvel később a Rómaiak átvették és tovább fejlesztették a kezdetleges megoldást. A korabeli WC öblítése néha tengervízzel történt, amivel két legyet ütöttek egy csapásra, hiszen a sós víz a kórokozók nagy részét elpusztította.

Az illemhelyek fejlődése szoros összefüggésben van a szennyvízcsatornázással. Az ókori Európa városaiban gyakran építettek csatornahálózatot, amelyeket általában esővízzel vagy valamilyen természetes vízfolyással öblítettek át. Ez mai szemmel nézve elég környezetszennyezőnek tűnhet –bár a 21. századi Budapest is alkalmazza ezt a kifinomult módszert-, de alkalmas volt arra, hogy a sűrűn lakott területekről eltávolítsa a járványok melegágyát.

Sötét középkor
Az ókor után a „sötét” középkor következett, amely sok szempontból visszafejlődésnek tekinthető. Ez különösen igaz a szanitertechnikára, amely gyakorlatilag évszázadokra eltűnt. Városok épültek csatorna nélkül, milliók éltek higiénia nélkül.
A XV. században terjedt el a nálunk „francia WC”-nek, kerti budinak is becézett szerkezet amely egy körülbelül 1 négyzetméteres, szellős, deszkaházikó, benne az árnyékszékkel. Megfelelő távolságra építve a lakóháztól tűrhető megoldásnak számított a maga idején a szag és a baktériumok kirekesztésére.
Természetesen ez a megoldás nem működött a zsúfolt városmagokban, ahol vagy különböző edényekben hordták ki a házból az emberi végtermékeket vagy az eleve a falszerkezetbe épített és az utcára vezetett „surrantókkal” szabadultak meg tőlük. El lehet képzelni, hogyan nézett ki akkoriban egy általában burkolat nélküli utca. A hűvösebb, csapadékos napokon bokáig süllyedhettek az erősen szennyezett sárban, meleg száraz időben pedig az orrfacsaró bűzzel kellett számolni -a por mellett-, ha valaki gyalogolni indult. A növekvő városok elszennyezték maguk körül a vizeket és a talajt.
A felsőbb társadalmi rétegek lassan elkezdtek föleszmélni, és különböző büntetésekkel próbálták a lakosságot a „tisztább” életvitel felé terelni. Sajnos ez egy rendkívül lassú folyamat volt. 1596-ban merült fel először az igazi „angol WC” (vízöblítés) gondolata, de jött a barokk és a parfüm-púder kombináció mint tisztálkodás legyőzte a vizet. A higiénia újra háttérbe szorult.
Újkor
A WC tartállyal történő öblítés gyakorlati alkalmazása és szabványosítása Angliából ered. 1778-ban egy bizonyos Joseph Bramah jegyeztette be a találmányt. Jellemző az emberi elme sokoldalúságára, hogy ugyanez a feltaláló évekkel korábban sörpalackozó gépet is tervezett és épített. Ekkortájt találták fel az úgynevezett vízzárt is (szifon, s-trap, bűzzár) amely a csatornaszagot nem engedi a csészén keresztül terjedni.
A kontinensre lassan szivárgott át a találmány. Mint korábban említettük, a WC történelme a csatornázás történelme is. 1842-ben Hamburgban, 1856-ban pedig Párizsban épültek meg a modern összefüggő csatorna-rendszerek, majd más európai városok is követték őket. 1860-ban Coburgban, az Ehrenburgi kastélyba (Németország) Angliából importált WC építettek, mivel gyakran vendégeskedett ott Viktória királynő. Ekkoriban jelentek meg az első gyártók a mai Hollandia, Németország és Svájc területén. Némelyikük jogutódja ma is gyárt ilyen termékeket.
A XIX. század első felében kezdett elterjedni az égetett agyagból (kerámia) készült WC csésze, amelyet a XX. század második felében lassan kiszorított a ma is használatos porcelán.
1906-ban a chicago-i William Elvis Sloan feltalálta a WC öblítőszelepet. Ez egy tartály közbeiktatása nélkül csak a vízhálózat nyomását kihasználó egyszerű automata zárású szelep. Magyarországon ezt a fajta öblítőszerkezetet gyakran "schell szelepnek" hívják, amely egy német gyártó népszerű terméke, és olyan elterjedt nálunk, mint világszerte a Sloan Flushometer.
Napjaink
Európában a II. világháború után alakult ki az a szemlélet, hogy minden lakó és közösségi épületet célszerű ellátni WC-vel, ám ezek felszereltsége területenként változó lehet. Magyarországon is szinte mindenkinek vannak rossz tapasztalatai még napjainkban is, pedig törvény kötelez megfelelő minőségű és mennyiségű készülék beszerelésére.
A 80-as években még éltek a régi megoldások (pl.: horganyzott lemez+öntöttvas harang), de megjelent néhány, ma is használatos pozitív törekvés:
-
hőszigetelés a páralecsapódás elkerülése céljából – talán végre elfelejthetjük a penészedő falakat,
-
6 literrel öblíthető csészék és hozzá tartozó tartályok,
-
”öblítés-stop”,
-
később a 6/3 literes öblítés.

A 90-es években robbanásszerűen terjedt el az úgynevezett alsó szerelésű és a falba építhető WC tartály. Megjelentek a „dusch WC”-k, a bidéfunkcióval felszerelt ülőkék. Az ezredforduló után kezdett teret hódítani a „Antibakteriális” ülőke.

Napjainkban a WC fejlődése és fejlesztése minden korábbinál nagyobb kihívás elé néz. Kevés kivételtől eltekintve az öblítés vezetékes ivóvízzel történik, miközben a föld ivóvízkészlete gyorsabban fogy mint a kőolaj. Erre a problémára több alternatív megoldás is létezik, többek között a szürke-vízzel (enyhén szennyezett, például mosógép szennyvíz) történő öblítés vagy a különböző, vizet nélkülöző komposzt-WC-k.
2006-ban 2,6 milliárd embernek nem volt lehetősége tiszta WC-n végezni a szükségleteit. 700 millióan pedig egyáltalán nem használnak WC-t.
|